Úgy gondoltam, a következő bejegyzésem az előző folytatása lesz, a város élhetőségéről szól majd. De ezt elnapoltam…
„Megihletett” valami más, aminek részben van köze a fönti témához is, de erősen szubjektumra épül, amely rávetítve a jelenlegi politikai klímára erősen igazzá teszi a poszt címét. Sajnos. De hit nélkül nincs előre, talán ezért is vállaltam, hogy útnak indítom gondolataimat az információs szupersztrádán…
Mindenki magából indul ki: „komcsi” vagyok. Amúgy nem, de van ez a skatulya, amibe néhányan próbálnak betuszkolni. Nem vagyok sem zsidó, sem cigány, de nagyjából ugyanilyen értékű (egyesek szerint) szitokszóval illet ez-az, aki úgy gondolja, hogy a diszkrimináció=menő. Mert fölvállalom a nézeteimet, a hitemet, a pirosat, a szegfűt. Bélyeg. Ott van a homlokomon: vörös csillag. Belőlem meg még az első benyomás sokak számára fontos és meghatározó képessége is hiányzik, nem hogy bárkit bőrszíne, vallási hovatartozása, kultúrája, politikai nézetei miatt elítéljek, sőt, egyáltalán ez alapján ítéljek meg, mint embert. Amúgy sem ítélek senkit sem el, sem meg, véleményem lehet, vagy éppen nincs.
Emberi butaságnak tartom a diszkriminációt, még csak nem is intoleranciának. Jól példázza ezt a tavalyi esetem a december 8-ai megemlékezésen történtek kapcsán. Koszorúztunk. Hárman voltunk, a legidősebb én voltam, aki a rendszerváltáskor a 6. életévét töltötte be. Való igaz, 6 év hosszú idő ahhoz, hogy a kommunizmus (amúgy meg „puha” szocializmus) eszmerendszerét magamba szívjam, de aki hiszi, aki nem, addig e helyett jól elvoltam otthon a legoval, meg az óvodában a csoporttársaimmal. Ráadásul a szüleim sem voltak – finoman szólva – hívei az előző rendszernek. Visszatérve a koszorúzásra: hagyján, hogy kifütyültek, oda se neki, ehhez is hozzá kell szokni. De kínomban megmosolyogtam a különböző kiabálásokat, úgy mint: gyilkosok, hazaárulók, gyilkosok, gyilkosok, gyilkosok… Ez alapvetően olyan „no comment” kategória. A kínom, ami megmosolyogtatott pedig korántsem arról szólt, hogy abban a pillanatban bántam volna meg, hogy szoci vagyok és ezt fölvállalom, majd otthon leülök a sarokba és jól elgondolkozom… Nem. Arról szólt, hogy milyen matematika szerint sikerült legyilkosozni egy 1956. december 8-án mínusz 27 éves nőt, illetve érdeklődnék, hogy mi is a hazaárulás definíciója? De ez csak egy példa volt. Nem fontos. Ez szerencsére nem engem minősít, az „elkövetők” csoportját pedig meg sem említeném, mert nyilván mindenki sejti, kik voltak, az ő érvrendszer-hiányukról meg beszélni sem érdemes. Sokkal jobban zavar, ha olyasvalaki bélyegez meg, akiről átlagos, vagy átlag fölötti intelligenciahányadost feltételezek. Mert én ilyen optimista és naiv vagyok.
Maradjunk a városban. Azt gondolom, hogy a politika egy részről az érdekek érvényesítésének művészete. NEM egyéni érdekről beszélek, hanem városérdek, adott csoportok érdekeinek képviseletéről. Azt is gondolom, hogy – bár itthon még nincs kiforrt többpárti politikai kultúra, legalábbis remélem, hogy ez nem az – az érdekek érvényre juttatása, a segítés bizony időnként pártokon túlnyúló, ha tetszik pártpolitikán fölülemelkedő együttműködésen kellene, hogy alapuljon és működjön.
Lehet mondani, hogy erre országos és helyi kétharmaddal nincs szükség. Elfogadom, hogy gyakran nincs. De minimum a „több szem többet lát” szinte primitív elv mentén lehetne, vagy kellene véleményeket cserélni, ütköztetni: az „Isten adta nép” érdekében. A politikai szerepvállalók tudtommal erre szerződtetnek az állampolgárokkal, amikor meghálálják a megelőlegezett bizalmat, és még inkább, amikor elhangzik szájukból az Eskü:
"Én, XY esküszöm, hogy hazámhoz, a Magyar Köztársasághoz, annak népéhez hű leszek; az alkotmányt és az alkotmányos jogszabályokat megtartom; az állami és szolgálati titkot megőrzöm; megbízatásomhoz híven pártatlanul, lelkiismeretesen járok el, és a legjobb tudásom szerint minden igyekezetemmel Salgótarján javát szolgálom. Az eskütevő meggyőződése szerint: Isten engem úgy segéljen!"
Vajon csak ismétlik, vagy értelmezik is az eskü szövegét?
Párbeszédre van szükség a pártok közt. Ehhez nem kell egymást szeretni, egyetérteni sem mindig. Induljunk a kályhától. Alapvető dolog, úgy az emberi létezés során is a Tisztelet! Egymás tiszteletben tartása. Ha elvárjuk a tiszteletet, illik viszonozni azt. No ezt persze valakinek el kell kezdeni, majd jöhet a „fogadj Isten”. Hozzátartozik, hogy nekem azt mondták: hatalomból szokás gesztust gyakorolni. Ez elég logikusan hangzik... Dióhéjban, szerintem ezen az úton kellene elindulni – Salgótarján érdekében.
Engem személy szerint leginkább a fiatalok elvándorlása, a mögöttes okok, a szándék ennek megállítására esetleg visszafordítására, a megoldási javaslatok érdekelnek és érintenek. Ennek érdekében a szemem előtt lebeg egy kép, amint a helyi politikai és civil ifjúsági szervezetek összedugják a fejüket, hogy mit lehetne ebben az ügyben tenni. Ki más képviselje az ifjúság érdekeit, mint az ifjúság, és annak prominensei (ha lehet így nevezni) az egyes szerveződésekből. Nézetek, vélemények összevetése, amelynek végső outputja egy koncepció, amelyet leteszünk a városvezetés asztalára. Közösen. Hiszem, hogy mindnyájan a város javát akarjuk? Igen. A fönt vázolt jelenleg elképzelhetetlen együttműködés? Igen. Amíg a véleményünk eleve büszkén nélkülözött, szükségtelen mások szemében, addig igen. Amíg köszönésre is tanítani kell egyeseket, addig igen. Amíg nem látjuk be, hogy a jövőben lehet olyan pillanat, amikor egymásra leszünk utalva, addig igen. Kérdem én: ha ebbe az irányba haladunk (a saját és alattam levő generációkról beszélek), mitől is Lehet Más a Politika? Ki tud ezen változtatni, ha nem mi magunk?
Iskolapélda, zárásul: 2006 júniusában a Tárki felmérést készített az idegenellenességről. Ennek tanúsága szerint a magyarok leginkább egy olyan népet utasítanak el, amely nem is létezik: a pirézeket. Vagyis fogalma sincs mi az, de fujj, nem kell, el innen! 2006 júniusában… pedig csak ezt követően szabadult ki a szellem a palackból, ezt követően vált szinte divattá a kirekesztés, a cigányozás és zsidózás, a komcsizás, nácizás is, és az „illegitim kormány”-ozás mellett legitimmé vált a gyűlölet.
Nem tudom, hogy a kölcsönös tisztelet hiányában, a valódi megoldások hiányában, a megértés hiányában van-e még lejjebb?! Ha nincs – amit remélek –, bízom abban, hogy elindulunk fölfelé a társadalmi válság poklának bugyraiból!
Lehet vitatkozni azon, hogy a társadalom leképeződéseként jelennek meg a vezetőink, vagy fordítva. Ez a probléma viszont olyannyira bekúszott már a bőrünk alá, hogy az egyes fejekben kell rendet tenni. Ki kezdje? A gyereknek a felnőtt mutat példát, a diáknak a tanár, a hierarchia elve alapján ezáltal a politikusoknak kellene kezdeni. Szerintem.
Aztán majd egyszer – remélem – megoldást találunk az elvándorlásra is, itt helyben. Addig pedig fogyatkozunk tovább…
Utolsó kommentek