November 1. Munkaszüneti nap. Kint a temetőben, sírkő fölött állva, vagy otthon a gyertyaláng mellett, behunyt szemünk előtt megjelenik egy mosoly, egy szempár, egy kéz… Emlékezünk. Megáll az idő, vagy mégsem. A sírkő utóbbiról tanúskodik. De van a 365 nap közül egy, amikor pár pillanatig talán képesek vagyunk az időutazásra. Önmagunkban. Újra halljuk az intő szavakat, mely annyira hiányzik. Érezzük az ölelést, élvezzük a mély beszélgetést. Vagy ezek emlékét. Van, akinek fontos a márványból készült fejrész a könnyet fakasztani akaró idézettel, fontos az aranyozott betű, de sokat elárul a gazos homokkupac, valamint a három éve oszlani nem akaró műanyag krizantém is. A gyászunk valójában a szívünk mélyén van, a szeretet öleli át, és pumpálja a vért az agyunkig, hogy tudjuk, velünk van az is, aki már nem lehet köztünk.
A „régi temetőben” jártam, mécsesekkel fölvértezve. Virágot nem veszek november 1-jén, nem látom értelmét (egy kivételtől eltekintve). Szóval a mindenszenteki virágbiznisz „virágzásához” én ugyan nem járulok hozzá. De ez most lényegtelen. Az első állomásom mindig a ravatalozó utáni emléktábla volt. Világháborús áldozatoknak állít emléket, és most meg lehet kövezni, de nem emlékszem, hogy I., II., vagy mindkét világháború áldozatainak. Bár engem ezek a külsőségek nem érdekelnek, amióta az eszemet tudom, az emléktábla előtti gyertyagyújtásommal a II. Világháborúban elhunyt három családtagom előtt róttam le kegyeletemet. Hát ez idén elmaradt, mert az emléktábla eltűnt. Kérdezősködtem, hiszen nekem ez fontos, azt mondták, valamelyik – már nem is emlékszem melyik – templomnál van. A magam részéről felháborítónak tartom, hogy egy emléktáblát csak úgy áthelyeznek! No biztos ennek is megvolt a maga oka, lehetett ismét avatni, vagy nem tudom, de hagyjuk is, fölöslegesen nem pörgök ilyen „apróságokon”. Menjünk tovább. Azt tudjuk, hogy a hegy csúszik lefelé, valószínűleg majd eljön az idő, amikor erre is megoldást kell találni. A tetőről lefelé jövet viszont örömmel tapasztaltuk, hogy a földút helyett immár biztonságosan, aszfalton ballaghatunk le s föl. Respekt. Végre! Habár útközben megbeszéltük a magunk hirtelenmérnöki tudásával, hogy a vízelvezetés leginkább vicces, ugyanis a középen húzódó vájatban ugyan ügyesen tud lefelé ömleni a víz, de ez a lenti kanyart valószínűleg nem fogja tudni bevenni. Egyébként a vízelvezető egy ilyen kör alakú aknafedélben végződik. Ezt csak a poén kedvéért megemlítettem, valószínűleg semmi jelentősége… már azért is hálás vagyok, hogy nem kell össze-vissza csúszkálnom és botladoznom.
Ahogy elindultam haza a fő utcán, föltűnt, hogy tömegek vannak a belvárosban, tömve vannak az utak: Salgótarjánban beindult az élet – halottak napján… Na ez paradoxon!
Erről majd legközelebb. Ma emlékezzünk!
Utolsó kommentek